Newlyweds
Four passengers occupied the narrow, second-class coach of the train bound for Lake Balaton. A young man, a young woman, an old-age pensioner, and a middle-aged goose. They formed two pairs: the dewy-eyed newlyweds were on their way to their honeymoon, while the second pair headed to a wedding. As for the goose, he wasn’t exactly heading to a wedding, but rather, he was being carried, stuffed into a brown wicker basket.
The young couple listened dutifully to the old woman’s constant rambling, and by the time they had passed the Agárd train station, their heads were filled with all sorts of meaningless anecdotes about her extended family members, the difficulties of public transportation in Budapest, and the current weather, which, praise the Lord, was in a promisingly gracious mood that day, on the holy day of Pentecost.
The goose, on the other hand, kept mum and sat languorously in the basket, its head bobbing up and down.
Another painful twenty minutes went by and as they passed Fehérvár, the young woman stood up and made for the restroom, a tiny stall, which, according to the rules on its door, was not to be used when the train was stationary. She soon returned, walked toward her husband and hesitantly waved at him, signaling for him to meet her in the hallway.
“Peti, there has been a slight mishap,” she said.
She made a funny face. Her lips curled downward, which caused the appearance of playful wrinkles on her chin and on both sides of her face. The young man had a hunch that he knew what she was about to say. The mention of a slight mishap combined with her lips curling downward usually meant that she broke a dish or burned her blouse with the iron or lost her wallet. Or something similar. Those everyday inconveniences of life.
“Go ahead and tell me,” he said.
“Well…only if you promise me that you won’t be very upset,” she said, stalling for time.
“Em, you know that I am never very upset with you. Just a little. What is it?”
“There was no toilet paper, so…”
“So?”
“I was trying to take out a tissue from my purse when the key fell out and landed in the toilet.” She then repeatedly pointed her thumb down, indicating the direction of the fall.
“Did you manage to fish it out?”
“I couldn’t. It immediately disappeared and landed between the tracks. I tried to reach after it as it fell, but it was too late.”
“Great,” he grumbled. He imagined Emília fiddling in the cramped stall, crouching above the toilet seat. He envisioned the petrified look on her face as she watched the key being sucked out by the speed of the train. He could not help himself and laughed inwardly. This could, of course, only happen to her.
The old woman peeked out from behind the worn-out curtain, whose color was undefinable from years of travels. It was blatantly obvious that she was eavesdropping.
“Now what?” asked the young woman.
“We’ll manage to get in without the key,” said the young man. “I very much doubt that there would be a burglar-proof lock on the door.”
“A padlock,” said the girl.
“Honk!” said the goose.
The old woman sat impatiently, counting the slow-moving seconds until the newlyweds returned, because she really needed to get off her chest why she was vehemently against the wedding of her granddaughter Marcsi to that Tóth boy. The goose—for obvious reasons—was also dead set against the wedding.
#
At first glance the train station’s yellow building, flanked by a row of thick round columns, bore a slight resemblance to a weary traveler. The dome-like roof above the double doors of the entry was suggestive of the portly backside of a person.
By the time the train from Budapest drew to a jerky halt late in the afternoon, it was around five o’clock. The new acquaintances disembarked without delay. They exited the train station in between the round columns. For the next three hundred meters they walked together in a group, until they reached a fork in the road. From that point on, one road led to a small community of weekend houses, the other toward the village. The young man obediently carried the goose until then and, in exchange, the old woman extended them a firm invitation to the wedding. “You must come, my darlings!” She gave them the address and thoroughly explained how to get there.
“Well, wifey…” said the young man with a flirtatious tone when they were finally left to themselves in the middle of the road.
“Well, husband!” She embraced him. “We are married! An old, married couple.”
“It’s been only half a day.”
It didn’t take them long to find the hastily built small cabin with its horizontal lap siding—it stuck out like a sore thumb among the shipshape homes. Since they had no keys, their only choice was to climb over the rickety fence. Next, they ambled around the yard.
“Not bad,” said the wife, but she thought the opposite.
“It’s not exactly the Ritz, that’s for sure. But it’ll do.”
An oversized rusty padlock guarded the front door.
“This won’t be a problem,” said the young man and, with the tip of his knife, he skillfully removed the wooden screws that held in place the metal hinge that supported the padlock. The whole maneuver took less than five minutes, after which they succeeded in entering the place. The dark room was comprised altogether of a table, two armchairs, a bed, and a dresser.
“There is no window,” concluded the young woman.
“Get out your flashlight.”
After some fumbling, she spoke up: “Peti, there has been a slight mishap.”
“Did you leave it at home?”
Silence engulfed the room. A gleam of light snuck in through the slightly ajar door and illuminated her child-like face. She gave a grimace of regret so amusing that it immediately prevented even the slightest chance for an argument. The young man pulled her closer and stroked her hair.
“Please forgive me, Peti,” she whispered.
“It’s all fine…no worries. Honeymooners don’t need any light.”
Before long, the sounds of squeaky bedsprings filled the homely room.
Once the sun disappeared behind the horizon, the air cooled down quickly. They felt the breath of spring on their skin and cozied up under the blanket.
Our first time doing it officially, thought the young woman. From now on, our relationship is approved and even endorsed by the government. Hopefully that won’t make things worse. She thought of the first few times when they had to make love in secret. They used to sneak up to her bedroom as if they were burglars, slowly tip-toeing on the stairs, making sure they stayed close to the wall. Then came a period of borrowed apartments. Truth be told, this hut was also lent to them by a friend, Csilla, for three days. But this was a so-called legal, socially accepted borrowing, one they did not have to hide from anyone, unlike the ones frequented during their clandestine rendezvous.
The young man was certain that back at home his mother was sitting in front of the television, crying her eyes out. She fought tooth and nail against this marriage for as long as she could. She yelled and she begged. She threatened them. They needed to figure out how they were going to support themselves. Her son said he had it all figured out. They had received some grants, had various translating and tutoring jobs lined up, and things would somehow work themselves out. His mother was absolutely adamant that they could not move in with her. That’s when they decided to look for a place to rent. She said they should wait until they graduate from college. But they no longer wanted to wait. His mother tried everything. She paid a visit to Emília’s father, but he just shrugged and refused to get involved in his daughter’s private affairs. She visited the distinguished Professor Herz, knowing well that his son respected him and trusted him without reserve.
“My dear madam,” the professor began, “you want me to talk to your son as if I were his father. In all honesty, no matter what, the only advice I can give him is to marry Emília. But he is perfectly capable of doing that without my advice. This is my honest-to-God opinion, my dear madam. For the sake of honor, I must be transparent and let your son know about your visit. You should do the same and, if possible, please don’t be too upset with me.”
#
“What is that ticking sound?” asked the young woman as she gently nudged her husband.
They both listened in the dark. Quiet, barely audible sounds: krr-krr, krr-krr, krr-krr.
“Timber beetles,” said the young man. They are chewing on the house.
“Timber beetles?”
“They have no manners, they eat with their mouths open. You can literally hear them as they take a bite, chew, then swallow.”
“Bite, chew, swallow.”
“Don’t worry, they’re harmless. They are too small to hurt you.”
“But they are crawling all over me,” she recoiled with fear.
“Don’t be silly! Timber beetles prefer wood.”
“Then what is this?” She lit a match. On her shoulder a tiny black something was indeed crawling.
“That’s an ant.”
“Look over here though!”
Hundreds of ants were marching fearlessly all over the bed and on top of the table. She dropped the match that had burned down to her nail. The room got dark, and something shattered, besides their hope for a squeaky clean nuptial bed.
“Peti…”
“I know. There has been a slight mishap.”
In the flickering flame of additional matches they determined that the sound came from a petroleum lamp next to the bed. Emília accidentally kicked it and now its glass top was broken into pieces. He lifted it up, placed it on the table, and lit the wick. They began to clear the ants from the smoke-filled, dimly lit room. She took the sheets and blankets off the bed, carefully carried them outside, and began to shake them out. But the mattress was swarming with ants too—it was a massive infestation. They kept slapping the table and the floor with their bare hands and her sandals.
“You cut off one head, another one grows in its place,” murmured the young man. The ants were determined not to give up.
“Thank goodness they are not red ants,” added his young wife.
“Why?”
“Because those really, really bite!”
“And these don’t?”
“Well…”
“We’ll find out when we go to sleep at night,” he said, with an ominous pout. They came to a momentary standstill, then continued to bang the dresser, the walls, the bed.
It occurred to her that the local store might sell something for ants. He raced to the store, hoping to find it open.
Meanwhile, she kept hitting the ants with the sandals, but she soon grew tired of the tedious task. She plopped on the bed, on top of the ants. By then, the tiny creatures had sensed that they were no longer in immediate danger, and completed their assigned tasks in solemn silence, working together like a well-oiled machine. The wingless workers collected crumbs, carried them down to the floor, and pushed them through the cracks. Their colony must be right below us, she thought. She lit up a cigarette. From the corner of her eye she noticed two ants in an unmistakable position by the small lamp on the table.
“Here I am!” he arrived, out of breath. “They only had moth repellent spray. I figured if it can kill moths, it can probably kill ants too.”
He studied the instructions. “Aim the nozzle at the desired area and spray, maintaining a fifty-centimeter distance.”
She was still looking at the two ants. They looked as if their legs were slightly trembling. It could have been her imagination.
It was about seven by now and the cold and gloomy darkness already started to spread itself all around the house.
“Let’s get started, because we’ll never get to the end of this! You’ll do the spraying and I’ll smack them,” he instructed her, swinging the sandals intimidatingly in the air.
She removed the cap and pressed down the nozzle. The powdery poison jetted from the tiny hole, emitting a hissing sound. The ants began to run around, but their efforts were all in vain. The poison instantly overpowered them. She glanced at the table. Near the lamp lay two motionless black splotches, the size of small nailheads.
Myriad ants were in the throes of death, their agonizing fight for their lives was happening everywhere, but mostly under the bed. The suffocating odor of the poisonous spray filled the room. She kept spraying, he kept smacking. More and more alert and lively ants poured forward from the cracks of the floor.
“This spray is great!” he said. “It lures them out of their hiding places.” He wiped his forehead. “Let’s lock the door and take a walk, and by the time we return, they’ll be…” he suggested, and motioned the cutthroat gesture.
They themselves couldn’t believe that during their walk somehow they ended up at the wedding. At little Marcsi’s wedding.
It took place on the outskirts of the village, in a freshly plastered two-story house that boasted a slate roof. From its brightly lit rooms the sounds of eating, drinking, and merrymaking could be heard all the way from the street.
The old woman was feeding a large piece of bone with chunks of gristly meat on it to the komondor by the fence. She talked to him as if he were a small child, petting him on the head. “Here you go, you poor thing. See, Auntie Terus did not forget about you.” She looked up and noticed the young couple. “You made it, my darlings! I am so happy to see you!” She walked them inside.
The excitement of a village wedding rejuvenated them. Based on some readings and hearsay, the young man expected a traditional celebration with Gypsy music and folk costumes. The old woman ushered them into a long room where they were met with loud noise and cigarette smoke.
“My new friends from Budapest!” she announced. “Newlyweds.”
“Hurray!” someone shouted at the other end of the room.
The wedding guests, about thirty of them, were seated at a row of trestle tables pushed together, which resembled a conference room setting. The young man assumed there would be at least a hundred guests. With a flicker of disappointment in his eyes, he looked around the room. No folk costumes. Men in dark suits, women in elegant dresses. The bride in a white gown, the groom in a black tuxedo, a white carnation on his left lapel. This reminded the young man of the wedding store on Kecskeméti Street that he passed every morning on the way to his university.
The old woman made room for them to sit at the end of the table and went to grab some extra plates. She then proudly pointed out every dish: “Look at all the food we have! Fish soup, beef stew, fried carp, roasted goose, delicious pastries, go ahead and eat, help yourselves, my darlings!”
Poor goose, thought the girl.
“Cheers to the young couple!” a studious looking man raised his glass.
The wedding party cheered, clapped, clinked their glasses, and drank.
The young man blushed and got ready to thank them when he realized they were cheering the young couple who just got married. To cover up his own confusion, he cleared his throat and continued to eat, spooning the very spicy fish soup into his mouth faster and faster with each bite.
An enormous furniture set—a combination of varnished bookshelves, a cupboard, a large vitrine, and other pieces, all fitted together neatly—occupied the longer wall of the room. The set even included a tiny fold-down desk, on which someone aptly positioned a tape recorder, which was turned on, and was playing contemporary wedding music, but it could only be heard when there was a quiet moment in the otherwise noisy room.
The old woman stood behind them, just two steps away, and watched them eat.
The young man wanted to give up his seat for her as though they were on a bus. “Please, take my seat!”
But the old woman smiled, placed a firm hand on his shoulder, and pushed him back onto his chair. “No, no, you just stay there!” She kept standing behind them. They felt her piercing look on their backs.
“This is a lovely home,” said the young woman.
“You’d better believe it!” The old woman nodded, and continued. “My son built it, he is a mason, you know,” She pointed to a bespectacled man in the crowd. This house was his wedding gift to Marcsi.
“The entire house?” wondered the young woman.
“Of course the entire house!” The old woman burst out laughing. But then she suddenly covered her mouth with her arthritic fingers. Her face grew more serious. She offered them some pálinka and wine, which, as she put it, would make the food go down easier.
Before long, she and the young woman were off. She wanted to show her the house. The young man, stuffed to the gills, kept taking small sips of his wine, and feasted his eyes on the wedding guests.
He did not anticipate the bridal money dance. The bespectacled man, as though he were an auctioneer, began shouting the traditional Hungarian phrase: “The bride is now for sale!” By then, the young bride, her beauty impaired by an unusually large nose, had already changed. She shed her wedding gown, and slipped into a simple muslin dress. The bespectacled man kept holding out a top hat in front of all the men who were lined up to dance with her. The men threw handfuls of paper money into the hat and took turns dancing with the bride. It was as simple as that. The tape recorder blasted Tom Jones, and there was a mixture of convulsive dance moves that would have been better suited for waltz or the Beatles.
Meantime, the young woman continued the house tour upstairs, going from one room to the next, filled with envy. Four bedrooms, a nice floorplan, clean walls that gave off the smell of fresh paint. A large and wide balcony adorned the back of the house. By leaning over the railing, the young woman could see into the room where all the guests were. The bride was jumping up and down, dancing with a lanky mustachioed man, while the others kept slamming the table with their hands to the beat of the music. They are having fun, she thought. And suddenly, perhaps because she was buzzed from the alcohol, an irresistible thought crossed her mind: She imagined panic spreading through the crowd as a giant hand removed the ceiling of the room and sprayed moth poison inside, all the while smacking the entire wedding crowd with a gigantic sandal.
The young man became anxious as he watched the dance and concluded that of all the bills, five-hundred forint bills were the smallest denominations placed in the top hat. Everyone among the men had already danced with the bride, except for him. With arms akimbo, the bride with the substantial schnoz directed her eyes at him and cooled her heels for what seemed like an eternity. The young man knew he’d be in hot water if he refused to dance. There was no way of getting out of it. He stood up. Well aware that their entire savings, his and his wife’s combined, was exactly one thousand five hundred forints, he slipped a five-hundred forint bill into the hat, and asked for permission to dance with the bride. A wave of applause followed. “We’re broke,” he thought. He twirled around the dance floor with the bride, his head spinning, trying to contemplate the whole time how to tell Emília what happened.
“Em…there has been a slight mishap.”
Nász
Négyen utaztak a keskeny, másodosztályú kupéban a Balaton felé. Egy fiú, egy lány, egy öregasszony meg egy puffadt liba. Kettesével összetartoztak, előbbiek nászútra, utóbbiak lakodalomba készültek. Bár a liba esetében e kifejezés pontatlan, ő nem készült, hanem vitték, barna füles kosárban.
Az öregasszony mindenáron beszélgetni akart, úgyhogy Agárd tájékán már elég sokat tudtak egymásról, az öregasszony népes rokonságáról, a pesti közlekedés nehézségeiről meg az időjárásról, mely, úgy látszik, kegyeibe fogadta pünkösd vasárnapját.
A liba nagyon szűkszavú volt, unottan bólogatott a kosárban.
Fehérvárnál a lány kiment abba a kis fülkébe, amelynek használata tilos, amíg a vonat áll. Nemsokára visszatért, s tétován integetett a fiúnak, hogy jöjjön ki a folyosóra.
– Pé – mondta neki –, baleset történt.
Muris fintort vágott hozzá, a szája lebiggyedt, ettől kajla kis ráncok jelentek meg kétoldalt, és az állán is. A fiú már sejtette, hogy mi következik. „Baleset történt” + a fent vázolt grimasz = a lány eltört a mosogatásnál néhány tányért, vagy kiégette a vasalóval a blúzát, vagy elvesztette a pénztárcáját, ilyesmi. Apró örömök.
– Mondjad.
– Hát, szóval… De ígérd meg, hogy nem leszel nagyon dühös!
– Em, én sose vagyok rád nagyon dühös. Csak kicsit. Tehát?
– Tehát, nem volt vécépapír – elakadt.
– Na és?
– És papírzsebkendőt akartam elővenni a táskámból, és akkor kicsúszott a kulcs, és beleesett a… – mutatta a hüvelykujjával az irányt.
– Kihorgásztad?
– Nem lehetett, mert rögtön kiesett alul. A sínek közé. Nyúltam utána, de akkor már késő volt.
– Nasszerű – mondta a fiú. Elképzelte Emília szerencsétlenkedését az ülőkén, meg ahogyan búbánatos arccal kémlel a lyukba, s röhögött magában. „Ilyen is csak vele fordulhat elő!”
A kupé meghatározhatatlan színű függönye mögött felvillant a vénasszony arca. Hallgatózott.
– Most mi lesz? – kérdezte a lány.
– Betörünk – mondta a fiú. – Nem hinném, hogy komolyabb zár lenne azon a bódén.
– Lakat – mondta a lány.
– Gá – mondta a liba odabent.
Az öregasszony pedig egyre várta, mikor jönnek már vissza a fiatalok a kupéba, mert az még nagyon kikívánkozott belőle, hogy tulajdonképpen miért is ellenezte ő körömszakadtáig az unokája, a kis Marcsi házasságát a Tóth fiúval. A lakodalomnak – érthető okból – a liba se örült.
#
Az állomás sárga épületét dundi oszlopok díszítették, tohonya emberre hasonlított. Gömbölyű fedelű kijárata akár egy óriási hátsófél.
Négy ismerősünk a délután sűrűjében, öt óra tájt szállt le a pesti személyről. Kimentek az oszlopok között. Az állomástól jó háromszáz méternyit még együtt haladtak, csak onnét vált szét az üdülőtelepre, illetve a faluba vezető út. Odáig a fiú cipelte a libát, a vénasszony cserébe meghívta őket a lagziba, „jöjjenek át, kedveskéim, de feltétlenül!”. Gondosan elmagyarázta a címet.
– Na, feleség… – mondta a fiú sokat sejtető hangsúllyal, amikor kettesben maradtak.
– Na, férj! – összebújtak. – Most aztán már igazi házasok vagyunk. Öreg házasok!
– Félnapos.
Hamar megtalálták a gyalult deszkákból ácsolt bódét a csiricsáré hétvégi házak között. A kertkapuval nem volt baj, kulcs híján átmásztak a düledező fakerítésen. Körbejárták a bódét.
– Egész rendes – mondta a lány, ám épp az ellenkezőjét gondolta.
– Hát… nem a Ritz Szálló! Nekünk azért jó lesz.
Ormótlan, rozsdás lakat lógott az ajtón.
– Nem akadály – a fiú kés hegyével kiügyeskedte a pántot tartó facsavarokat, ötperces vacakolás után bemehettek. A kis házban sötét volt, meg egy asztal, két fotel, egy ágy, egy szekrény.
– Ablak nincs – mondta a lány.
– Nem baj. Vedd elő az elemlámpát.
Rövid turkálás után:
– Pé… baleset történt.
– Otthon hagytad?
Csönd. Az ajtón beszüremlő fényben derengett a lány arca; a bájos, mindenféle veszekedést eleve kizáró, mulatságos fintorral. A fiú magához húzta, simogatta.
– Ne haragudj, Pé – súgta a lány.
– Nincs… semmi baj. Nászúthoz nem fontos… nem kell lámpa.
Aztán már csak a sodrony nyikorgott.
Mikor a nap eltűnt az égről, hamar lehűlt a levegő. Érezték a bőrükön a tavaszi este lélegzetvételét, betakaróztak.
„Most csináltuk először törvényesen” – gondolta a lány. Mától fogva ez egy államilag jóváhagyott, sőt helyeselt kapcsolat. Reméljük, ettől nem lesz rosszabb. Eszébe jutottak az első, bujkálós szeretkezések. Úgy lopakodtak föl a lépcsőházban, mint a tolvajok, fal mellett. Aztán a kölcsönszobák… Igaz, ezt a bódét is kölcsönbe kapták, három napra, Csilláéktól. „Csakhogy ez rendes, legális kölcsön, amit mindenkinek el lehet mondani, nem afféle titkos, suttyomban szerzett.”
„Szegény anya, biztosan sírdogál otthon. A televízió előtt” – gondolta a fiú. Az anyja az utolsó percig küzdött a házasság ellen. Veszekedett, könyörgött, fenyegetőzött. Hogy gondolja meg, miből fognak élni? De a fiú nem gondolta meg. Van ösztöndíjuk, vállalnak fordítást, korrepetálást, majd csak lesz valahogy. Az anyja kijelentette: őhozzá nem jöhetnek lakni. Akkor albérletet kerestek. „Legalább addig várjatok, míg az egyetemet befejezitek!” De ők már nem akartak várni. Az anyja mindent megpróbált. Elment Emília apjához, a férfi csak a vállát vonogatta, ez a lánya magánügye, ő nem szól bele. Elment Herc professzorhoz, mert tudta, a fiú tiszteli, hallgat rá. „Kedves asszonyom – mondta neki Herc –, maga azt akarja, hogy úgy beszéljek a fiával, mintha apja helyett apja volnék. Kérem szépen, én akkor is csak azt tanácsolhatom neki, hogy vegye feleségül Emíliát. Bár ehhez abszolút nincs szüksége az én tanácsomra. Ez a véleményem, kedves asszonyom. A becsület úgy kívánja, hogy tájékoztassam a fiát az ön látogatásáról. Tegye ön is ezt, és ha lehet, ne haragudjék rám túlzottan.”
– Te, valami perceg itten – bökte oldalba a lány.
Füleltek a sötétben. Halk, de jól kivehető kaparászás: kr-kr, kr-kr, kr-kr.
– A szú – mondta a fiú. – Rágja a házat.
– Szú? – kérdezte a lány aggodalmas hangon.
– Nem volt gyerekszobája, nyitott szájjal eszik. Hallani, ahogy harap, rág, nyel.
– Harap, rág, nyel – ismételte a lány.
– Ne félj. Nem bánt. Ahhoz túl kicsi.
– De rajtam mászik! – kiáltotta a lány rémülten. – Júj!
– Ne hülyéskedj! A szú csak a fában mászkál.
– Hát akkor ez micsoda? – a lány gyufát gyújtott. A vállán tényleg flangérozott egy kis mozgékony, fekete izé.
– Hangya.
– Ide nézz!
– Hű…
Több száz hangya jött-ment az ágyon, az asztal lapján. A lány eldobta a körmére égő csonkot, s fölugrott. Sötét lett, meg éktelen csörömpölés.
– Pé…
– Tudom. Baleset történt.
Újabb gyufák világánál megállapíthatták, hogy Emília az asztal alatt álldogáló petróleumlámpába rúgott bele. Széttört a burája. A fiú az asztalra emelte, meggyújtotta a kanócot. A füstölgő fényben irtani kezdték a hangyákat. A lány lehúzta az ágyról a takarót, óvatos mozdulattal kivitte a ház elé, lerázni. Csakhogy a matracok is tele voltak hangyával. És minden! Csapkodták az asztalt, a falakat, a padlót, tenyérrel és fapapuccsal.
– Egy fejét levágod, hét nő a helyébe – morogta a fiú. A hangyák sehogyan sem akartak elfogyni.
– Még szerencse, hogy nem vörös hangyák – jegyezte meg a lány.
– Miért?
– Mert azok úgy csípnek, de úgy!
– Ezek nem?
– Hát…
– Majd éjszaka meglátjuk – mondta a fiú baljós arccal. És közben durr a szekrény, durr a plafon, durr az ágy.
A lánynak aztán eszébe jutott, hogy az ABC-ben biztos lehet kapni valamit hangyák ellen. A fiú elrohant, talán még nyitva lesz.
Kis ideig egyedül csapkodott a lány a papucsával, míg meg nem unta. Akkor leült az ágy szélére, a hangyák közé. Azok már abbahagyták a riadt menekülést, észlelvén a veszély múltát. Tették a dolgukat tovább, megfontolt kitartással, beállt a hangyaélet szokásos hétköznapi rendje. A szárnyatlan munkások morzsákat gyűjtögettek, hordták serényen lefelé, kúsztak az ágy lábán a padló réseihez. „Odalent van a boly” – gondolta a lány. Cigarettára gyújtott. És akkor észrevett kettőt, a lámpa mellen az asztalon. Fura pózban, egymáson. „Ezek…”
– Na, itt van! – a fiú lihegve érkezett. – Csak molyirtó volt. Gondoltam, mindegy, ami jó a molynak, miért ne volna jó a hangyának? – Böngészte a használati utasítást: „a molyirtó spray-t ötven centiméternyi távolságból spricceljük a rovartalanítani kívánt felületre.”
A lány még mindig azt a kettőt nézte. Úgy látta, mintha a lábuk finoman remegne. De lehet, hogy csak a szeme káprázott.
Hét óra felé járt, odakint már mindent beborított a hideg, rosszkedvű sötétség.
– Gyerünk, mert sose lesz kész! – mondta a fiú. – Te spriccelj, én pedig majd… – fenyegetően lóbálta a papucsot.
A lány levette a flakon kupakját, megnyomta a gombot. Sziszegve dőlt a lyukból a porlasztott méreg. A hangyák tébolyult rohangászásba kezdtek, de hiába. Aratott a gáz és a fapapucs. A lány odasandított az asztalra. A lámpa mellett két szögfejnyi, fekete pacni.
Mindenütt, főleg az ágy alatt, hangyák százai vívták rángatózó haláltusájukat. A molyirtó bűze betöltötte a bódé légterét, a lány spriccelt, a fiú csapkodott, mert még egyre tódultak elő az élők a rejtett nyílásokból.
– Klassz ez a spré! – mondta a fiú. – A szaga kicsalja őket – megtörölte a homlokát. – Gyere, sétálunk egyet. Rájuk zárjuk az ajtót, és mire visszajövünk… – mutatta a tenyerével, hogy kampec.
#
Maguk sem hitték volna, hogy végül a lakodalomban kötnek ki. A kis Marcsi lakodalmán.
Frissen vakolt, emeletes ház a falu szélén. Palatetős. Vakító fény az ablakok mögött, kihallatszott a vigalom.
– Nesze, te szegény! – a vénasszony félig lerágott csontokkal etette a komondort a kerítésnél. – Látod, Terus néni nem feledkezett meg rólad! – becézte, mint egy gyereket, simogatta. Észrevette a fiút és a lányt. – Hát eljöttek, kedveskéim! Hogy örülök! – bekísérte őket.
Falusi lagzi! Olvasmányai és hallomások alapján valami jelmezes, szertartásos, cigányzenés dáridóra számított a fiú.
Hosszúkás terembe vitte őket a vénasszony, sűrű cigarettafüstbe, zsivajba.
– Pesti kis barátaim! – mondta. – Nászutasok.
– Éljen! – kiáltotta valaki a túlfélen.
Akár egy konferencián, sorba rakott, kecskelábú asztaloknál kosztolt a násznép, vagy harminc ember. A fiú azt hitte, legalább százan lesznek, csalódottan nézelődött. „Népviselet almás.” Sötét öltönyös férfiak, ünneplő kosztümös nők. A menyasszony tiszta fehér esküvői ruhában, a vőlegény fekete frakkban, gomblyukba tűzött szakfűvel: A fiúnak eszébe jutott a jelmezkölcsönző kirakata, majd mindennap elment előtte a Kecskeméti utcán, az egyetem felé.
Az öregasszony leültette őket az asztal végén, tányérokat kerített:
– Van itt minden! Halászlé, marhaperkelt, rántott ponty, libasült, finom sütemény, egyenek, kedveskéim.
„Szegény liba” – gondolta a lány.
– Éljen az ifjú pár! – emelte poharát egy tanár külsejű, szemüveges férfi.
A násznép hurrázott, koccintott, tapsolt, ivott.
A fiú elpirult, készült, hogy megköszönje, amikor rájött, hogy nem róluk van szó. Krákogott, lapátolta magába a méregerős halászlét.
Lakkozott Varia-szekrénysor borította a hosszabbik falat. Parányi íróasztal is volt benne, rajta Tesla magnó, bekapcsolva. Az általános zajongás pillanatnyi szüneteiben hallatszott a divatos tánczene.
Az öregasszony ott állt mögöttük, kétlépésnyire. Figyelte, ahogy esznek.
– Tessék leülni – a fiú át akarta adni a helyét, mint a buszon.
– Maradjon csak! – a vénasszony mosolyogva visszanyomta a székre. Állt, és figyelt. Érezték a hátukon a nézését.
– Szép ez a ház – mondta a lány.
– Meghiszem azt! – bólintott az öregasszony. – A fiam építette, tuggyák, ő kőmíves – a szemüveges férfira bökött. – Ezt adta hozományul a Marcsival.
– Az egészet?
– Persze hogy az egészet! – a vénasszonyból kiböffent a nevetés. A szája elé kapta göcsörtös ujjait. Aztán elkomolyodott, borral, pálinkával kínálta őket: – Hogy jobban csússzék az étel.
Később elvitte a lányt: megmutatja neki a házat. A fiú már degeszre ette magát, iszogatta a bort, bámészkodott.
Akkor kezdődött a menyasszonytánc. A szemüveges kijelentette, hogy eladó a menyasszony. A nagy orrú fiatalasszony addigra már átöltözött, színes kartonruhára cserélte a földig érő, fátylas esküvőit. A férfiak sorban papírpénzeket dobtak egy vázába, és táncoltak a menyasszonnyal. Ennyi az egész. Tom Jones énekelt a magnóról, a táncban összekeveredett a csárdás, a valcer meg a beat-vonaglás.
A lány eközben az emeleti helyiségeket járta a vénasszonnyal, és irigykedett. Négyszobás, jó beosztású ház volt, mindenütt érződött a friss meszelés szaga. Fölül széles erkély húzódott. A lány kihajolt a korláton, innét belátott az alsó terembe. A menyasszony egy hórihorgas, bajuszos férfival ugrándozott, a többiek verték az asztalon a ritmust. „Vígan vannak” – gondolta a lány. És – talán mert fejébe szállt a szesz – nem tudott szabadulni a kényszerképzettől: micsoda riadalom támadna odalenn, ha most egy óriási kéz leemelné a plafont, s bespriccelne a sprével, vagy ütésre emelné a hatalmas fapapucsot.
„Ötszáznál kevesebbet senki se tett” – állapította meg a fiú, nem csekély riadalommal. A férfiak közül már mindenki táncolt a menyasszonnyal, csak ő volt hátra. A nagy orrú lány lihegve, csípőre tett kézzel várt. A fiú érezte, ez most kötelező, nem sértheti meg őket. Fölkelt, ezerforintos összvagyonukból belecsúsztatott ötszázat a vázába, s a násznép dübörgő tapsa közepette fölkérte a menyasszonyt. „Totálkár” – gondolta. Forgott a lánnyal, s közben fogalmazgatta magában, mit mondjon Emíliának. „Em… baleset történt.”
MIKLÓS VÁMOS has published over 40 books, many of them in multiple languages. His latest book is a collection of short stories published by Athenaeum in Budapest in late 2022. The book is titled Visz a vonat in Hungarian, and every story in it is somehow related to trains or train travels. The printed story here in MAYDAY is one of them. Vámos is a recipient of numerous literary awards, including the 2016 Prima Primissima Literary Award, one of the most prestigious awards in Hungary. His most successful book is The Book of Fathers, which has been translated into nearly 30 languages. His ancestors on his father’s side were Jews who perished in the Holocaust. Fortunately, his father—a member of a penitentiary march battalion—survived. Out of the 5,000 Hungarian Jews sent off to their deaths late in World War II, only seven came back. His father was one of them. Vámos was raised in Socialist Hungary unaware he was a Jew. In an effort to save himself from his chaotic heritage, he turned to writing novels.
ÁGI BORI is a translator for Hungarian author Miklós Vámos. Originally from Hungary, Ági Bori has lived in the United States for more than 30 years. A decade ago, she decided to try her hand at translating and discovered she loved it. She is a fierce advocate for bringing more translated books to American readers. Her translations are available or forthcoming in Apofenie, Hungarian Literature Online, Forward, Los Angeles Review, and NW Review.
